Mindenképpen külön akartam választani a sztorizásom a személyes blogomtól, nem kellenek oda ilyesfajta gondolatok, és emlékek. Az a blog nem azért jött létre, hogy a zátonyra futott kapcsolataimat ecsetelje, s habár megjelentettem rajta egy bejegyzést, csakhamar le is szedtem onnan.
Magyarázkodás helyett inkább a sztorimmal kezdeném, ami tavaly nyárra nyúlik vissza. A nyár végére.
Augusztus 18-án késő délután érkeztem meg Tamásiba életemben először. Egy barátnőm hívott meg egy hétre, mert ő haza költözött. A hely szórakozási lehetőség híján nem kínált túl sokat, és ezt nem is kértem tőle, ugyanis mindig az a szobámban ülős, neten lógós típus voltam. Gondoltam majd dumálunk, mászkálunk meg ilyenek.
Augusztus 19-én becipelt reggel a munkahelyére, ami történetesen a helyi rádió volt. Ott ismertem meg a nemrégiben exemmé vált Csabát. Elbeszélgettünk, elvoltunk. Irrancionáisan éreztem magam a közelében, és kissé olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egy hétig koslatott utánam, és ha nem tette, én koslattam ő utána. Fogalmam sincs, hogy miért, semmit sem akartam tőle, és ez így volt jól.
Az idő korlátozott, csak az az egyetlen hét. Az utolsó találkozásunk alkalmával nekem el kellett döntenem, hogy akarok-e tőle valamit avagy sem. Addigra már annyira zavart voltam, hogy mindannak ellenére is beleegyeztem, hogy az agyam visított ellene. Már nem ő ellene, hanem egy kapcsolat ellen, egy távkapcsolat ellen, azellen, hogy valaki iránt elköteleződjek, de mégis… valami azt súgta, hogy vele kapcsolatot kell tartanom, és a barátság ajánlatomat visszautasította. Végülis azért egyeztem bele, mert a barátságot elutasította.
Volt egy olyan képzetem, hogy ha barátok leszünk, majd megismerem őt, és ha mégsem való hozzám, akkor nem lesz semmi baj. Meg elképzeltem, ahogy sokkal jobban akar majd, mert nem lehetek az övé, ilyesmi.
Viszont egy rettenetes távolság választott el minket, ami azt is jelentette, hogy így sosem találkoznánk újra ami egyenlő azzal, hogy sosem lehetett volna több. Meg kellett fontolni, hosszú pillanatokig csak néztem magam elé, és képzelem, ahogy az arcom olyan grimaszt vesz fel, mint mikor valaki megkérdezi, hogy mikor érek haza.
Természetesen nem bántam meg a döntésem, most fáj, és bárcsak ne ezt érezném… De az ami volt, életem legjobb 8 hónapja, és egy ráhúzás 9., amit csak az árnyékolt be, hogy tudtam, ennek már vége van (és a kísérő szöveg is lehetett volna némileg humánusabb).
A blog létrejöttének fő oka tehát, hogy figyelemmel kövesse az életem addig a pontig, ameddig el nem mondhatom magamról, hogy TÚL VAGYOK RAJTA ÉS LESZAROM, ezzel segítő kezet nyújtva a hasonló helyzetben lévőknek. Tartsatok velem!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: